Egy győnyörűséges álom emlékére

Ez a bejegyzés főleg annak tiszteletére készül, hogy ma hajnali fél egy felé végre megoldottam az első kilences sudokumat, a Washington Post oldalán, amely nem mellesleg nehézsségére öt csillagot kapott...ötből, ami miatt is olyan fontos, amilyen. Három éjszaka, és nem adtam föl. Nem adtam föl, és legyúrtam.

Bárcsak mindennel így voltam. Bezzeg a gyerekekkel.

Túl lágy vagyok vele, túl gyöngéd – mert tudom, hogy ha erősebbek lennének, úgyse tudnék másképpen: tehát, más szóval: nem akarok visszaélni (viszonylagos) erőmmel.

Dehát hogyan mondjam nekik, hogy azért ritka kivétel, ha valamelyikkel az önkéntestársaim közül eszek – netán mindkettőjükkel – mert előttem, tőlük eltérően, nem az a kérdés áll általában, hogy mit egyek, hanem az, hogy egyek-e, és éppen ezért nem máshova kényszerülök, mint a selfbe?

Bunkó nem akarok lenni, jádis, hazudni se. A csönd és a terjengős-ömlengős válaszok egyaránt kínosak és semmirevalók...

Na de várjatok! Majd egyszer én is szamuráj leszek.

Majd egyszer nekem is fehér lovasaim lesznek, akik élén vagy éppen akik mögött a mezőket keresztezem és örök lángra lobbantom őket.

Egyszer majd én is átölelem azt a lányt, aki tetszik nekem, és együtt vigyázunk a gyerekekre, mint abban az álomban, amikor a tenger megint meglátogatott, ahol az egyik internált Kevin az én osztályomban lévő Océáne-nal ölelkezett vagy egyszerűen kavart.

És ha megint meglátogat a tenger, én ott leszek és nem hagyom.