Le petit fils de la mer

Íme, újra Nagyszombat van. Rövidesen föltámad az Urunk.

És bár igaz, az apró mindennapi gondok forgatagában a napok rohamos gurulása nem tudatosult bennem olyannyira, mint korábbi években, az idei Nagyböjt is tele volt vérbeli küzdelemmel, úgy a belső mind a külső kísértésekkel és, az előző évekhez hasonlóa, az idei Nagyböjt is megválaszolatlan kérdéseket hagyott hátra. Nem mondom azt, hogy feladatokat, hiszen senki nem kényszerít rá, hogy böjtöljek, hogy fejlődjek. Szükségem viszont van rá.

Hogyha gyorsan görcső alá veszek mindent, ami történt, eléggé ellentmondásos kép alakul a Nagyszerda óta elmúlt napokról: gyengeségemnek látom azt, hogy a menzában való étkezést nem tudtam a számomra immár hagyományossá vált nagyböjti veganizmus jegyében megoldani, s bár mentességemül szolgálhat az, hogy az elején nem is szándékoztam bevállalni, tudatában a vele járó kockázatokkal, be kell ismernem, hogy ellenállhattam volna mondjuk a fehér kenyér vagy a krumplipüré kísértéséek. Persze, nem akarok kíméletlen se lenni magammal: azt ugyanis el tudtam érni, hogy abban a rövid időszakban, amikor beteg voltam, nem követtem a szokásos gyakorlatomat, és csak pálinkát ittam – orvosságul, az étkezésemen viszont nem változtattam. Ezt is, ahogy azt is, hogy egy ősrégi nagyböjti fogadalmamat, a szőrtépkedés abbahagyását, jóformán maradéktalanul teljesítettem, áldásnak veszem.

De a legnagyobb áldásban ezen a Héten részesültem, tegnap pedig minden idők legáldottabb Nagypénteke volt az ajándékom.

Jézaiás próféta könyvének elején arról beszél, amikor tönkrevágatik a zsidó nép. És abból a tönkból, ami marad, nő majd ki az új ember: hiszen egy fának tönkjéből csupán bozót nőhet ki, ám Istennél az is lehetséges, ami az emberi értelem számára nem vagy aligha fogható föl: a mi esetünkben a kivágott fa tönke egy teljesen ép, magas fa életének ad kezdetet, mely jó esetben Húsvét után gyümölcsöt ad az igazságra éhezőknek. (Márpedig mindenki az igazságra éhezik, akár tudatosul benne, akár nem, akár elismeri, akár nem, akár elfogadja, akár nem.)

És ezene a héten a sok áldás közül épp azért volt a legszebb a tegnapi, mert egy szinte álomtalan Nagycsütörtöki éjszaka után minden testi erőtől, sőt a bennem lévő táplaléltóli is megfosztott az Úr, hogy rá világítson, milyen erős tud lenni a lelkem.

Tegnap a néha meglehetősen erős fájdalmaimat két szerdán elhunyt ember lelkéért ajánlottam föl, akik közvetlenül vagy közvetetten közel álltak hozzám (bár egyiküket nem is ismertem), valamint a bárkámért felelős lelkész útjáért. És hálás voltam, mert részesedést kaptam az

Úr

fájdalmaiból.

Valahogy erről is szól a büjt: mindent elveszítünk, vagy épp elveszünk magunktól, amire nincs igazán szükségünk, ha hisszük is azt, hogy van – és csak az amarad, ami lényeges, és amire tudunk támaszkodni, amire tudunk építkezni.

Ennek fényében azt kívánom minden kedves olvasómnak, hazámnak és általában minden embernek, hogy az idei Húsvéttel és azt követően egy új, építő korszak vegye kezdetét életébe, történetében, élettörténetében. 

Forrás: Le Figaro

A fearful thinking egy olyan lélektani folyamat, melynek hatására egy veleszületett vagy tanult félelem értelmében lát az egyén mintdent, ami körülötte folyik: más szóval, annak jeléül értelmez mindent, hogy bekövetkezik az, amitől fél.

A félelem pedig a szervezet énvédő reakciója: olyan, mint a fájdalom és a rá kondicionált kerülése pl. forró tárgyaknak, ragadozó állatoknak, szakadékknak stb.

Az, hogy éppen a featful vagy a wishful thinking lesz úrrá rajtunk egy adott helyzetben, a mindenkori körülményekről függ, a félelem vagy a vágy erősségétől, de ugyancsak attól, melyik reálisabb – az, amitől félünk, vagy az, amire vágyunk.

Bizonyos esetekben a wishful és a fearful thinking akár cselekedeteinket is befolyásolhatja, félénkebbé illetve bátrabbá téve minket.

De miért hozom szóba ezeket?

Azért kérem szépen, mert az elmúlt nap néhány olyan eseményt hozott, melyet a fearful thinking hatása alatt levők könnyen rossz jelnek értelmezhet, ami az európai jobboldal jövőjét illeti.

Először is, egy és ugyanazon a napon - pénteken – lemondott Christian Wulff német államfő, a magyar kormány pedig bedőlt az európai baloldal, az Európai Bizottság zsarolásának – bár hallani hallottunk róla már előtte is, pénteken küldték el a szerződéssértési eljárásra reflektáló leveleket, valamint akkor hirdették ki azt is, hogy a kormány visszahívja figyelőjét a Nemzeti Jegybank pénzpolitikai tanácsából.

Tegnap Nicolas Sarkozy francia államfő kijelentette, hogy Angela Merkel német kancellár (akinek trónörökösének tekintették sokan Wulffot) nem vesz részt kampányában.

Franciaországban mellesleg fej fej mellett halad a két főpretendens, ám a szocialista Hollande vezet, ha csak néhány százalékkal is. És tudjuk nagyon jól, hogy néhány százalék is elég a győzelemhez, és annak, aki a győztesnél csak néhány százalékkal kevesebbet kapott, nem jár sok.

Azért hagyja ki Sarko a kancellárasszonyt kampányából, mert attól tart, lejáratná?

Szézesik-e a jobboldal?

Persze, hogy nem, Szó se lehet róla.

Instabilitás jelei azért látszanak már itt-ott-amott, például abban, ahogy a mai nap nem állt ki egységesen Orbán mellett az Európai néppárt, sőt Viviane Reding egyenest kijelentette, hogy nem támogatja.

De visszatérve rövid eszmefuttatásunk elejére – a félelem egy énvédő reakciója egy szervezetnek. Ha valamitől félünk, mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hogy azt elkerüljük.  

Kedves Naplóm!

A mai napom nagyon boldog volt. Korán kezdődött, és még nem fejeződött be.

Reggel álmos voltam és munka közben belém rúgtak.

Célia egész nap bohóckodott, de még a fiúk se hagytak békén, ki maguk közt, ki velem kezdtek ki.

A journée kellős közepén átszaladtam a szobámba a ruhámért és “út közben” megnéztem a yahoos postaládámat, hát volt válasz Németország felől, és negatív volt.

Utána fürödni mentem, ott Tonynak sikerült elvágnia a lábát és sírt, bár semmi túl komoly nem történt. Jordan a legutolsó percig sikeresen igyekezett kikészíteni hülyeségeivel.

Anyukámtól megtudtam, hogy másoknak sincs melójuk, fellendülőben van a munkanélküliség szerte a világon.

Este pedig átmentem Janhoz, aki megígérte, hogy nyerek, és kikaptam.

Utána viszont nyertem.

Íme, van ürügyem szerencsétlen lenni a szerelemben.

Kedves Naplóm, én így szeretlek!

 Néha bántónak érzem, amikor egy-egy gyerek kiröhög, különösen azok közül, akik többé-kevésbé normálisak, tehát nem erősen fogyatékosok.

Nyilvánvalóan azért, mert nem látják bennem a férfiasság megtestesítőjét, ami ebben a világban, amelyekben ők élnek, jóformán az egyetlen sikeres kategória – és ugye ez azért van, mert ők mást nem láttak és föl se tudják fogni, hogy másképp is érvényesülhet valaki, sőt, ki is használják, hogy én itt, köztük, nem tudok érvényesülni.

Örümszezrés – na, hasonó ahhoz, ami a gimiben volt egyesek számára.

Na most itt a hiba nyilvánvalóan az enyém, ha én engedek ennek – mert ugye nevelő vagyok vagy még nem is az, egy önkéntes csupán, és tudatosítanom kell magamban, hogy ezek fogyatékos gyerekek, akik nem láttak sok jót az életben, és bizonyára nem is látnak, tehát eleve kedvezőtlen helyzetben vannak hozzám viszonyítva. (Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek játékaiba nem szabad belemenni, mert ezek a játékok nekik szólnak – nem nekem, személyesen, ugyanis az én helyemen bárki más lehetne, aki nem ilyen fajta hajtsárnak teremtetett)

Aki akar a barátom lenni, azt elfogadom.

A többieknek meg hagyom, hogy örüljenek annak, amit tudnak csinálni – én meg igyekszem annak örülni, amit nem tudok (csinálni).  

Egy győnyörűséges álom emlékére

Ez a bejegyzés főleg annak tiszteletére készül, hogy ma hajnali fél egy felé végre megoldottam az első kilences sudokumat, a Washington Post oldalán, amely nem mellesleg nehézsségére öt csillagot kapott...ötből, ami miatt is olyan fontos, amilyen. Három éjszaka, és nem adtam föl. Nem adtam föl, és legyúrtam.

Bárcsak mindennel így voltam. Bezzeg a gyerekekkel.

Túl lágy vagyok vele, túl gyöngéd – mert tudom, hogy ha erősebbek lennének, úgyse tudnék másképpen: tehát, más szóval: nem akarok visszaélni (viszonylagos) erőmmel.

Dehát hogyan mondjam nekik, hogy azért ritka kivétel, ha valamelyikkel az önkéntestársaim közül eszek – netán mindkettőjükkel – mert előttem, tőlük eltérően, nem az a kérdés áll általában, hogy mit egyek, hanem az, hogy egyek-e, és éppen ezért nem máshova kényszerülök, mint a selfbe?

Bunkó nem akarok lenni, jádis, hazudni se. A csönd és a terjengős-ömlengős válaszok egyaránt kínosak és semmirevalók...

Na de várjatok! Majd egyszer én is szamuráj leszek.

Majd egyszer nekem is fehér lovasaim lesznek, akik élén vagy éppen akik mögött a mezőket keresztezem és örök lángra lobbantom őket.

Egyszer majd én is átölelem azt a lányt, aki tetszik nekem, és együtt vigyázunk a gyerekekre, mint abban az álomban, amikor a tenger megint meglátogatott, ahol az egyik internált Kevin az én osztályomban lévő Océáne-nal ölelkezett vagy egyszerűen kavart.

És ha megint meglátogat a tenger, én ott leszek és nem hagyom.  

Itt demokrácia van. Ugye mindenki egyetért?

Kritizálni lehet, de minket nem.

Bárkiről bármit, rólunk csak jót.

Elmondhatod a véleményed, el is fogadjuk, de nem vesszük számításba.

Mindenkinek van joga a szólásszabadsághoz, de nem mindenki gyakorolhatja.

Gondolkozni lehet, de nem hangosan.

Ki lehet fejezni minden pozitív véleményt.

Mindegy, hogy miről szavazol, az a fontos, hogy igennel vagy nemmel.

Más pártokat is lehet támogatni, de nem hivatalosan – vagyis nem lehet rájuk szavazni.

Mindenkinek szabad a miáltalunk kijelölt úton járni.  

A lista bővítendő és szabadon bővíthető.

 Ezen a szürke háttéren nagyon jól látszik a [?...]. Pont úgy, ahogy szeretem Budapestt

És még egyszer átutazhatom Újbudán.

Karinthy? Nem, Október 23.

Ugyanoda.

Ott valaki vár a villamosra, mami a 7ar [?] alatt [?] siet [?]

Re itt az Allé, a Református templom, ahova egyszer elkísértem egy nénit.

Most jobbra fordulunk. Nem, egyenesen. Biztos.

A Kosztolányi felé.

Ott helyközi, Volán-megálló hol is van.

Ott álltam meg, amikor Fehérvárra mentem. [Az EMIT-be?[

Mindjárt aaz én templomom is látom. Ahol ministráltam.

Itt, a Kosztolányi téren sokszor is vártam a busra. Fgat?] nem, [szerintem?] [akkor?] közlekednek.

Az első igazi budapesi lakhelyem látom hamar. Rem[élem] van bal[ra, kéz felől] Feri bácsiék háza.

Áthaladtam melltte. Autobuszgazázs.

Baloldalt szálltam föl a Tesco felé, jobb oldalta szálltam le a Budaörsi koli felé.

Most zöldet kaptunk.

Leszállnék. Megannyi helyen.

Ezt a csúnyaságot – amerikai temető, ahova Az Agy almáért ment.

KCSK. Ott sosem laktam, jóllehet az volt az ősvágyam.

PROFI. TESCO. Először innen mentem TESCO-ba.

Miért INNEN kellett elmnnem, nem ITT kellett HAGYNOM Budapestet?

Az Úr jó velem.

Megadta, hogy elbúcsúzhassak.  

 A strassbourgi útjaim mindig valami emlékezetessel gazdagítják élettapasztalataim: nem is csoda, hogy már másodjára a Strassbourg és Niederbronn között közlekedő TER Alsace-on írok bejegyzést.

A történet ezúttal olyan szórakoztató, mint tanulságos. Ça veut dire> aki nem találja szórakoztatónak, az a tanulságait se lesz képes levonni, minden bizonnyal.

Azután, hogy minden nehézség ellenére sikerült az utazáshoz szükséges jegyet beszereznem (kártyával – a kalauznál), filmet akartam nézni, de több helyütt is túl nagy volt a zaj, így úgy gondoltam, egyelőre eltolom a filmezést (akármilyen jó is a Félkegyelmű 2003-as változata, illetve pontosabban azért, mert olyan jó), és profitálok a frissen, ma éjszaka eltöltött Harry Potter 24 nyelven c. gyűjteményből.

Ám váratlan események megszeppentettek: néhány cigánygyerek, akik akkora zajt csináltak, mint egy raj, sikeresen megostromolta a kocsimat. Beletorpantam, azt mondtam neki: Na, nesze neked gép a vonaton, filmezés, nyelvtanulás...

Ismerve az otthoni helyzetet, már azzal számoltam, hogy sötétebb bűrő testvéreink az én pénzemen utaznak, sőt még meg is fosztanak ügyesen egytől s mástól.

De micsoda meglepetés! Amikor azt hittem, indulunk is, iderohant a kalauz bácsi, el mellettem és egy nem túlságosan hosszú ideig tartó szócsata után kiszálltak az általam félt alanyok, és kalauz bácsi azt mondta, On peut y aller.

Otthon velük is on aurait pu y aller. De itt nem.

Itt egy (legalábbis láthatóan) nemigen erős, szelíd, ráadásul szemüveges ember sem fél a cigánybandától.

Én igenis féltem – nem mentem oda segíteni. Az egy másik kérdés, hogy nem is lett volna jogom hozzá. Azért másik, mert nem a jogom hiányánál fogva nem meentem oda.

Hanem a félelemnél fogva.

Hiába van Karácsony első napja...hiába vagyok Elzászban.

Vannak dolgok, amelyek nem változnak.

És amikor utána elbeszélgettem a kalauz bácsival a történtekről – méghozzá az ő kezdeményezésére – és kiderült, hogy marokói származású, tehát magrabi – föltettem magamnak a kérdést: Ő is külföldi. De ő miért nem fél?

A cigányok utána küvekkel dobálták a vonatot. De nem az ablakot.

Vagyis: hiába próbálkoznak itt is, mint otthon – itt azért megvan a tisztelet, nevezzük akár félelemnek is – az ő részükről.

Itt az emberek határozottan lépnek föl ellenük, nem szórakoznak. Nem félnek attól ,hogy rasszistáknak nevezik óket, mert a jog oldalára állnak.

Egyúttal a cigányok egyike se azzal fenyegetőzik, hogy elmegy Strassbourgba és elpanaszolja baját a nemzetközi bíróság elé.

Mégpedig azért nem, mert csak öt eurója van, és azzal nem tud Reischoffenbőll Strassbourgba utazni.  

 Már azt hittem, soha többé nem írok verset.

Egy ilyen este írhatta Reynhard May a Gute Nacht Freunde c. dalát, mely akkor is az általam először hallott – és ímígyen, mint általába szokott lenni – kedvenccé való változata az Inga és Wolf-féle, mely ráadásul esélyes is volt Németország Eurovízió dala lenni.

De vannak dolgok, amelyek sose történnek meg, akkor sem, ha nagyon kéne. Tudjuk jól, hogy miért.

Ennek az estének azonban meg kellett történnie, feltétlenül.

Egy ilyen este egyedül indultam, gyalog, élveztem a furcsán ismerős, bár beazonosíthatatlan illatokat az őszi levegőben, utána már a nyilván közeledő tél illatát is, és egy folyószerűséget és láttam, amelynek örültem is, bár örömöm korai volt – az is, mint megannyi más errefelé, magántulajdon, kerítés védte a véletlen behatni vágyók elől.

Egy ilyen este biztosra tudtam, hogy nem ez az én helyem, hogy minden áron el kell innen mennem, el kell és el akarok, és hogy ez a vágy hasonló lesz ahhoz, mely annak idején Magyarországra vezetett (de korántsem olyan mint az, mely egyszer vissza is vezet oda).

Egy ilyen este rájöttem, hogy a legbelső lényegem a vándorlás. Amikor csupán a vándorlás tényéből táplálkozott minden lépésem, amikor sem az irányt, sem a mozgást, hanem magát a gondolatot élveztem, hogy vándorlok, egy enyhe félelem által kísérgetve az irgatlanul lassan sötétedő őszi erdőn át vezető út mentén, hogy egy kevésbé figyelmes kocsivezető nem vesz észre, és rámhajt – és egyúttal az örök, Istenben vetett bizalmam által nyugtatva, nem mászkáltam, nem jártam, nem, vándoroltam, egyre tovább, a cél felé, amelyről csupán halvány – és a crépuscule-től (melyet nyelvünnk számomra fölfoghatatlan okokból szürköletnek nevez) egyre homályosabbá való fogalmam volt, hogy merre van.

Egy ilyen este úgy, mint valamilyen rég elfeledt mesében a füst látványát követve betévedtem egy házba, ahol egy kandaló melegítette tágas terem kellős közepette a ház ura ült, enyhén ittasan, hogy megkérdezzem tőle: merre tovább? Hát nem mint a mesékben, sem a ház ura, sem asszonya nem vendégelte meg az éhes vándort, utasításokat viszont adott és kész lett volna el is kísérni a keresett helyre, ámde munka közben eltört (?) dereka miatt nem volt képes megtenni azt – és ugyancsak nem mint a mesékben kiderült, hogy nem tovább, hanem vissza kellett mennem.

Egy ilyen este beláttam, hogy sose találom a felemet. Nem azért, mert a fél olyan, mint az otthon, és ha már az otthonomat elvesztettem és ötökké keresem, felemet is örökké keresnem kell. Nem – hanem azért, mert nem lesz olyan, aki hajlandó, képes és kész lenne fölvenni velem ezt a vándorlást, akivel megoszthatom ezt az örökké keresést.

Egy ilyen este valaki váratlanul észrevett, azt hittem, ismerős: láttam kocsija fehér fényét. Fölajánlotta, hogy elvigyen, és elfogadtam, azonnal megjegyezve, hogy semmi pénz nincsen nálam – azt persze nem, hogy személyi meg semmi egyéb okirat sem – de ez nem jelentett akadályt. Elsőre nem is néztem meg tüzetesebben a váratlan jóttevőt: csak előre néztem, mondván, hogy St-Mars-d-Outillé-be tartok, és utána csakúgy pontosítva, hogy az előbb a Château de Segret-t kerestem. Hát, a derék férfiú épp ott lakik. És ismeri a bárka egyik külsős tagját, aki ott náluk lakik. Buddhista. És hát elvitt...de először magukhoz, megmutatta a kastélyt, ahol először is komolyabb medencét láttam egy tó “személyében”, amióta St-Mars-ba kerültem. És eldöntöttem, hogy másnap, már azt is tudva, mikor van nyitva a château, azt is, merre van, meglátogatom ismerősömet, gyakori asztaltársamat, Mariont. Na és persze utána haza is vitt.

Nem csoda, hogy az este két vers is született. Egyelőre zene nélkül.

Most már kétszer is voltam Le Mansban úgy, hogy “nem átutazóban”. Vagy legalábbis nem csupán.

A fiúk többsége bizonyára nem cseng ismeretlenül e név, hiszen épp Le Mans ad otthon 1923 óta a világ legöregebb autóversenyének.

Nem tudom miért, de valami mindig visszatérít Le Mansba. Van ennek a városnak valami titka, amit el akar mondani nekem. Van valami története, amit el akar mesélni. És van neki egy légköre, amiért imádom. Talán az, hogy olyan lehetett...lehetne...volt...és maadhatott is volna Várna...ha...

talán nem

Múlt héten úgy voltam ott, hogy épp a bank ebédszünetének kellős közepére termettem oda, és természetesen nem tudtam törvényes úton behatolni a fiókhoz és megnyitni első franciaországi bankszámlámat. Amit viszont igazán utáltam, az az volt, hogy – holott gondoltam rá – sebtében elhagyva a szobám, a fényképezőgépemet is itthagytam, aztán tényleg nehezen teltek a percek, pláne, míg ott volt előttem az a két francia csaj, akik közül az egyik úgy dobta el a csíkját, hogy tényleg csak centik választották el a kukától, ám ő nem méltóztatott fölállni. Pedig csak egy merészebb átnyújtózkodás is működött volna. Eleget tett volna a célnak.

De mi is volt a célja? Azt én nem tudom. Lehet, valamilyen titkos célja volt vele. Azt viszont igen, hogy mi volt Isten célja azzal, hogy itthagytam a fényképezőgépem: az, hogy rámutasson arra, hogy hányszor – még mindig – megfeledkezem gondviseléséről. Hiszen nem gondolkozom el ilyenkor azon, hogy – elejthettem volna, vagy elhagytam volna valahol (és nem a szobámban!) vagy épp ellophatta volna valaki, ha nem is a világ legjobb fényképezőgépe, meg az állapota se valami nagyon csodálatos mostmár.

De az Isten szavai csodálatosak. Bárcsak gyakrabban hallgatnék rájuk!

De az elment. C'est parti. És én?

Hát én sétáltam egy jót, de nem nagyon. Nem tudtam ugyanis a menetrendet, és féltem lekésni a buszt. Márpedig van is mit félni, mint később megtudtam.  Aznap tudtam meg azt is, hogy milyen csodálatos módon szervezte meg Isten múlt szerdai érkezésemet, hiszen kb. tíz perccel a busz indulása előtt irányított az információhoz...és a buszok ugye nem is minden órában indulnak, arról nem is beszélve, hogy – mint ma tudtam meg – vasárnap nincs is busz. És aznap pont akkor hívott Anne, amikor öt perc maradt a St Mars-ba érkezésemig.

Hát nem csodálatos ez?

És ma miért nem tudtam megtalálni útlevelemet, miért kell majd jövő csütörtökön vagy – ha meg tudom oldani – pénteken visszamenni Le Mans-ba? Nem tudom....pedig ma a Sarthe-t is láttam. Le is fényképeztem. És francia számom is van már...bár a telefonom...

ma pont annak örültem, hogy nem öregszik, hiszen amikor megvettem, már akkor a legrégebbi volt...és ha akkor a legmodernebbet vásároltam volna meg, mára többször is kicseréltem volna. Így pedig ő nálam maradt, és örök zöld...vagy kék...vagy nem tudom, mi az öregség színe. Ám ha a lelke nem is, a teste öregszik. Különösen a szíve, az akku. Nem is csak az, hogy néha ugrándozik, megáll, utána újraindul, mintha mi sem történt volna. De néha eccen föl nem akar ébredni. És mind nehezebb fölébreszteni...vagy pontosabban újraéleszteni.

Nem akarom, hogy elhagyjon.

www.facebook.com/zold.fidelitas/posts/279919152035355#!/media/set/

 Visszajöttem Tallinnból, Európa e-fővárosából, s egyből 2011 kulturális fővárosából.

Vagy talán azt mondjam inkább, hazajöttem?

Jó kérdés. Egyrészt ugye azt mondják, Ubi bene, ibi patria. Másrészt meg csak van olyan, hogy csakis Magyarország a hazám (akárhol is vagyok.)

Hát nem kellett sokáig bánkódnom amiatt, hogy képtelen vagyok megoldani ezt a di- vagy tán polilemmát (tekintve, hogy amikor fekete (igen, fekete, nem barna!) kenyérrel készített szendviccsel kínáltak meg a Tallinnba szálló reptéren, akkor is tudtam, hogy otthon vagyok.)

Míg kint ültem (napoztam?) Strassbourg igen modern pályaudvara előtt, nagy meglepetésemre hazai beszédet hallottam. Két magyar csövest.

Hát hozzájuk szegődtem, és el kezdtem beszélgetni. Az egyiket Jánosnak hívják, Rév-Komáromból került ide, méghozzá Frankfurton át. A másik meg magyarországi, de ő is kint volt közben: itt is, ott is. Elbeszélgettünk hát helyzetükről, múltjukról, mint kiderólt, dehát jövőjükről, tehát álmaikról is.

Mondanom sem kell: nem könnyű.

János volt a szívelyesebb, bár a másiknak lógott a nagy aranykereszt a nyakán. És mint utóbb kiderült, kettőjük közül csak János bérmálkozott meg. Misi nem jutott el odáig.

János viszont odáig is eljutott, hogy egy öngyújtót adott nekem ajándékba, saját szavaival élve – emlékül. És akkor én nem bírtam tovább, kivettem két öt eurós címletet, és mindkettőjüknek egyet-egyet adtam.

János nem fogadta el, én viszont nem fogadtam el az igazságtalanságot, és rávettem. Örült neki. Mindkettőjük lelkére kötöttem, hogy csak kajáért költsék el, és valamikor azt is hozzátettem, nem kell köszönni, majd az

Isten fizeti meg.

Mire Misi megkérdezte, melyik felekezethez tartozom. Amikor kiderítette, hogy római katolikus vagyok, nagy örömmel közölte velem, hogy ő is az.

Misi sokat káromkodott, vagy ha nem is a kimondott szavak számában sokat, súlyukban mindenképp.

Azt mondtam neki, aki [így] káromkodik, az nem lehet katolikus.

Misi kétszer is eljött velem a pályaudvar épületébe, egyszer, hogy megkérdezzük, hányas vágányról is indul a most Niederbronnba vivő vonatom, és mégegyszer, hogy megnézzük, ill. fölsegítsen a vonatra.

Első alkalommal többek közt azt mondta, hogy ő nem rendes magyar – úgy értette, határon túli.

Én meg azt mondtam neki, az a rendes magyar, aki rendesen viselkedik.

Misitől búcsúzásul azt kértem, ne káromkodjék, és bármikor is csúnya szót akar kimondani, a narancssárga pólós Vaszil jusson eszébe.

Ha fogadta, nem éltem le ezt a napot hiába.

Ma nem voltam misén vagy másféle szertartáson vasárnap. Elsőzör 2005 január 2. vagy 3. óta, amikor ugyancsak utaztam.

Előző napok gondolataiból, amelyeket meg akartam, pontosabban meg szerettem volna osztani Veletek, sokat elfelejtettem. Ám ha van rá esély (hisz tudom, hogy Vele nem lehet üzletet kötni!), azt kérném ezennel (is) Istentől, hogy ültessen be Misi szívébe a jámborság virágát, azét a jámborságét, amelyet saját gyengeségével együttműködve a gonosz szedett ki könyörtelenül onnan.

És akkor nem sajnálom majd azt az egy-két talán jelentős, talán jelentéktelen megosztanivalómat, amelyet örökké elmémnek arra az egy percig sem tartó állapota őriz csak, amelyben akkor volt, amikor elgondoltam.

Hisz egy lelket a helyes útra téríteni sokkal fontosabb.

Azt mondják, az út csak előre visz. De vajon minden út? S vajon mindig is egybeesik az előre s a fölfelé? Én nem tudom. Nem tudom, miért szorítja a torkom fájdalom. Szó szerint is.

Itt hagyok-e valaki vagy valami drágát? Vagy éppen ellenkezőleg?

Azért, mert szökevénynek érzem magam,  vagy azért, mert szökevénynek kell lennem majd ott, kint?

Kint...utálatos ez a szó...amikor hallom,  akár hangosan, akár csak az elmémben, még mindig a szülőházamat, az elveszett otthonomat látom, amely a legnehezebb éveimben is biztos menedék volt a számomra, ám most nincs. De akkor a kint a falakon túl volt, s annak is több rétege volt, az a csodálatos, teli rejtélyekkel és élettel, de egyre csendesebbé elmagányosodó  udvar, a lassan, de biztosan változó utca, amely egyre idegenebbé vált évről évre, és a nagy kint, a város, amely többször is tanúsította irántam bizalmatlanságát. Ahol nem szívesen voltam.

És most? Szeretem a késő nyári pesti esték illatát, olyan fülledt,  kicsit – nem nagyon – ellenséges, és most nem tudom, miért érzem magam kicsit úgy, mint az első ősszel,  kicsit úgy, mint Szófiában, és kicsit úgy, mint amikor a tenger hullámozni kezd pont akkor, amikor elmegyek.

Tán a város szól a szívemhez? Miért mész el, hiszen csak most kezdtél megismerni?

Talán azért, hogy mindketten rájöjjünk, hogy nem tudunk egymás nélkül. És hogy egy év múlva (vagy) amikor végleg hazatérek, kéz a kézben lépjünk be egy új világba, ahol nincs bent és kint, hol nincsenek ellenségek,  hanem csupa rejtély és rengeteg megismernivaló.

És azt is közösen ismerjük meg. Addig is – míg közelebb leszek hozzá, mint a Dunához – megyek és barátkozom a tengerrel.