Azt mondják, az út csak előre visz. De vajon minden út? S vajon mindig is egybeesik az előre s a fölfelé? Én nem tudom. Nem tudom, miért szorítja a torkom fájdalom. Szó szerint is.
Itt hagyok-e valaki vagy valami drágát? Vagy éppen ellenkezőleg?
Azért, mert szökevénynek érzem magam, vagy azért, mert szökevénynek kell lennem majd ott, kint?
Kint...utálatos ez a szó...amikor hallom, akár hangosan, akár csak az elmémben, még mindig a szülőházamat, az elveszett otthonomat látom, amely a legnehezebb éveimben is biztos menedék volt a számomra, ám most nincs. De akkor a kint a falakon túl volt, s annak is több rétege volt, az a csodálatos, teli rejtélyekkel és élettel, de egyre csendesebbé elmagányosodó udvar, a lassan, de biztosan változó utca, amely egyre idegenebbé vált évről évre, és a nagy kint, a város, amely többször is tanúsította irántam bizalmatlanságát. Ahol nem szívesen voltam.
És most? Szeretem a késő nyári pesti esték illatát, olyan fülledt, kicsit – nem nagyon – ellenséges, és most nem tudom, miért érzem magam kicsit úgy, mint az első ősszel, kicsit úgy, mint Szófiában, és kicsit úgy, mint amikor a tenger hullámozni kezd pont akkor, amikor elmegyek.
Tán a város szól a szívemhez? Miért mész el, hiszen csak most kezdtél megismerni?
Talán azért, hogy mindketten rájöjjünk, hogy nem tudunk egymás nélkül. És hogy egy év múlva (vagy) amikor végleg hazatérek, kéz a kézben lépjünk be egy új világba, ahol nincs bent és kint, hol nincsenek ellenségek, hanem csupa rejtély és rengeteg megismernivaló.
És azt is közösen ismerjük meg. Addig is – míg közelebb leszek hozzá, mint a Dunához – megyek és barátkozom a tengerrel.
