Néha bántónak érzem, amikor egy-egy gyerek kiröhög, különösen azok közül, akik többé-kevésbé normálisak, tehát nem erősen fogyatékosok.

Nyilvánvalóan azért, mert nem látják bennem a férfiasság megtestesítőjét, ami ebben a világban, amelyekben ők élnek, jóformán az egyetlen sikeres kategória – és ugye ez azért van, mert ők mást nem láttak és föl se tudják fogni, hogy másképp is érvényesülhet valaki, sőt, ki is használják, hogy én itt, köztük, nem tudok érvényesülni.

Örümszezrés – na, hasonó ahhoz, ami a gimiben volt egyesek számára.

Na most itt a hiba nyilvánvalóan az enyém, ha én engedek ennek – mert ugye nevelő vagyok vagy még nem is az, egy önkéntes csupán, és tudatosítanom kell magamban, hogy ezek fogyatékos gyerekek, akik nem láttak sok jót az életben, és bizonyára nem is látnak, tehát eleve kedvezőtlen helyzetben vannak hozzám viszonyítva. (Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek játékaiba nem szabad belemenni, mert ezek a játékok nekik szólnak – nem nekem, személyesen, ugyanis az én helyemen bárki más lehetne, aki nem ilyen fajta hajtsárnak teremtetett)

Aki akar a barátom lenni, azt elfogadom.

A többieknek meg hagyom, hogy örüljenek annak, amit tudnak csinálni – én meg igyekszem annak örülni, amit nem tudok (csinálni).