Visszajöttem Tallinnból, Európa e-fővárosából, s egyből 2011 kulturális fővárosából.
Vagy talán azt mondjam inkább, hazajöttem?
Jó kérdés. Egyrészt ugye azt mondják, Ubi bene, ibi patria. Másrészt meg csak van olyan, hogy csakis Magyarország a hazám (akárhol is vagyok.)
Hát nem kellett sokáig bánkódnom amiatt, hogy képtelen vagyok megoldani ezt a di- vagy tán polilemmát (tekintve, hogy amikor fekete (igen, fekete, nem barna!) kenyérrel készített szendviccsel kínáltak meg a Tallinnba szálló reptéren, akkor is tudtam, hogy otthon vagyok.)
Míg kint ültem (napoztam?) Strassbourg igen modern pályaudvara előtt, nagy meglepetésemre hazai beszédet hallottam. Két magyar csövest.
Hát hozzájuk szegődtem, és el kezdtem beszélgetni. Az egyiket Jánosnak hívják, Rév-Komáromból került ide, méghozzá Frankfurton át. A másik meg magyarországi, de ő is kint volt közben: itt is, ott is. Elbeszélgettünk hát helyzetükről, múltjukról, mint kiderólt, dehát jövőjükről, tehát álmaikról is.
Mondanom sem kell: nem könnyű.
János volt a szívelyesebb, bár a másiknak lógott a nagy aranykereszt a nyakán. És mint utóbb kiderült, kettőjük közül csak János bérmálkozott meg. Misi nem jutott el odáig.
János viszont odáig is eljutott, hogy egy öngyújtót adott nekem ajándékba, saját szavaival élve – emlékül. És akkor én nem bírtam tovább, kivettem két öt eurós címletet, és mindkettőjüknek egyet-egyet adtam.
János nem fogadta el, én viszont nem fogadtam el az igazságtalanságot, és rávettem. Örült neki. Mindkettőjük lelkére kötöttem, hogy csak kajáért költsék el, és valamikor azt is hozzátettem, nem kell köszönni, majd az
Isten fizeti meg.
Mire Misi megkérdezte, melyik felekezethez tartozom. Amikor kiderítette, hogy római katolikus vagyok, nagy örömmel közölte velem, hogy ő is az.
Misi sokat káromkodott, vagy ha nem is a kimondott szavak számában sokat, súlyukban mindenképp.
Azt mondtam neki, aki [így] káromkodik, az nem lehet katolikus.
Misi kétszer is eljött velem a pályaudvar épületébe, egyszer, hogy megkérdezzük, hányas vágányról is indul a most Niederbronnba vivő vonatom, és mégegyszer, hogy megnézzük, ill. fölsegítsen a vonatra.
Első alkalommal többek közt azt mondta, hogy ő nem rendes magyar – úgy értette, határon túli.
Én meg azt mondtam neki, az a rendes magyar, aki rendesen viselkedik.
Misitől búcsúzásul azt kértem, ne káromkodjék, és bármikor is csúnya szót akar kimondani, a narancssárga pólós Vaszil jusson eszébe.
Ha fogadta, nem éltem le ezt a napot hiába.
Ma nem voltam misén vagy másféle szertartáson vasárnap. Elsőzör 2005 január 2. vagy 3. óta, amikor ugyancsak utaztam.
Előző napok gondolataiból, amelyeket meg akartam, pontosabban meg szerettem volna osztani Veletek, sokat elfelejtettem. Ám ha van rá esély (hisz tudom, hogy Vele nem lehet üzletet kötni!), azt kérném ezennel (is) Istentől, hogy ültessen be Misi szívébe a jámborság virágát, azét a jámborságét, amelyet saját gyengeségével együttműködve a gonosz szedett ki könyörtelenül onnan.
És akkor nem sajnálom majd azt az egy-két talán jelentős, talán jelentéktelen megosztanivalómat, amelyet örökké elmémnek arra az egy percig sem tartó állapota őriz csak, amelyben akkor volt, amikor elgondoltam.
Hisz egy lelket a helyes útra téríteni sokkal fontosabb.
