Most már kétszer is voltam Le Mansban úgy, hogy “nem átutazóban”. Vagy legalábbis nem csupán.
A fiúk többsége bizonyára nem cseng ismeretlenül e név, hiszen épp Le Mans ad otthon 1923 óta a világ legöregebb autóversenyének.
Nem tudom miért, de valami mindig visszatérít Le Mansba. Van ennek a városnak valami titka, amit el akar mondani nekem. Van valami története, amit el akar mesélni. És van neki egy légköre, amiért imádom. Talán az, hogy olyan lehetett...lehetne...volt...és maadhatott is volna Várna...ha...
talán nem
Múlt héten úgy voltam ott, hogy épp a bank ebédszünetének kellős közepére termettem oda, és természetesen nem tudtam törvényes úton behatolni a fiókhoz és megnyitni első franciaországi bankszámlámat. Amit viszont igazán utáltam, az az volt, hogy – holott gondoltam rá – sebtében elhagyva a szobám, a fényképezőgépemet is itthagytam, aztán tényleg nehezen teltek a percek, pláne, míg ott volt előttem az a két francia csaj, akik közül az egyik úgy dobta el a csíkját, hogy tényleg csak centik választották el a kukától, ám ő nem méltóztatott fölállni. Pedig csak egy merészebb átnyújtózkodás is működött volna. Eleget tett volna a célnak.
De mi is volt a célja? Azt én nem tudom. Lehet, valamilyen titkos célja volt vele. Azt viszont igen, hogy mi volt Isten célja azzal, hogy itthagytam a fényképezőgépem: az, hogy rámutasson arra, hogy hányszor – még mindig – megfeledkezem gondviseléséről. Hiszen nem gondolkozom el ilyenkor azon, hogy – elejthettem volna, vagy elhagytam volna valahol (és nem a szobámban!) vagy épp ellophatta volna valaki, ha nem is a világ legjobb fényképezőgépe, meg az állapota se valami nagyon csodálatos mostmár.
De az Isten szavai csodálatosak. Bárcsak gyakrabban hallgatnék rájuk!
De az elment. C'est parti. És én?
Hát én sétáltam egy jót, de nem nagyon. Nem tudtam ugyanis a menetrendet, és féltem lekésni a buszt. Márpedig van is mit félni, mint később megtudtam. Aznap tudtam meg azt is, hogy milyen csodálatos módon szervezte meg Isten múlt szerdai érkezésemet, hiszen kb. tíz perccel a busz indulása előtt irányított az információhoz...és a buszok ugye nem is minden órában indulnak, arról nem is beszélve, hogy – mint ma tudtam meg – vasárnap nincs is busz. És aznap pont akkor hívott Anne, amikor öt perc maradt a St Mars-ba érkezésemig.
Hát nem csodálatos ez?
És ma miért nem tudtam megtalálni útlevelemet, miért kell majd jövő csütörtökön vagy – ha meg tudom oldani – pénteken visszamenni Le Mans-ba? Nem tudom....pedig ma a Sarthe-t is láttam. Le is fényképeztem. És francia számom is van már...bár a telefonom...
ma pont annak örültem, hogy nem öregszik, hiszen amikor megvettem, már akkor a legrégebbi volt...és ha akkor a legmodernebbet vásároltam volna meg, mára többször is kicseréltem volna. Így pedig ő nálam maradt, és örök zöld...vagy kék...vagy nem tudom, mi az öregség színe. Ám ha a lelke nem is, a teste öregszik. Különösen a szíve, az akku. Nem is csak az, hogy néha ugrándozik, megáll, utána újraindul, mintha mi sem történt volna. De néha eccen föl nem akar ébredni. És mind nehezebb fölébreszteni...vagy pontosabban újraéleszteni.
Nem akarom, hogy elhagyjon.
www.facebook.com/zold.fidelitas/posts/279919152035355#!/media/set/
