Íme, újra Nagyszombat van. Rövidesen föltámad az Urunk.
És bár igaz, az apró mindennapi gondok forgatagában a napok rohamos gurulása nem tudatosult bennem olyannyira, mint korábbi években, az idei Nagyböjt is tele volt vérbeli küzdelemmel, úgy a belső mind a külső kísértésekkel és, az előző évekhez hasonlóa, az idei Nagyböjt is megválaszolatlan kérdéseket hagyott hátra. Nem mondom azt, hogy feladatokat, hiszen senki nem kényszerít rá, hogy böjtöljek, hogy fejlődjek. Szükségem viszont van rá.
Hogyha gyorsan görcső alá veszek mindent, ami történt, eléggé ellentmondásos kép alakul a Nagyszerda óta elmúlt napokról: gyengeségemnek látom azt, hogy a menzában való étkezést nem tudtam a számomra immár hagyományossá vált nagyböjti veganizmus jegyében megoldani, s bár mentességemül szolgálhat az, hogy az elején nem is szándékoztam bevállalni, tudatában a vele járó kockázatokkal, be kell ismernem, hogy ellenállhattam volna mondjuk a fehér kenyér vagy a krumplipüré kísértéséek. Persze, nem akarok kíméletlen se lenni magammal: azt ugyanis el tudtam érni, hogy abban a rövid időszakban, amikor beteg voltam, nem követtem a szokásos gyakorlatomat, és csak pálinkát ittam – orvosságul, az étkezésemen viszont nem változtattam. Ezt is, ahogy azt is, hogy egy ősrégi nagyböjti fogadalmamat, a szőrtépkedés abbahagyását, jóformán maradéktalanul teljesítettem, áldásnak veszem.
De a legnagyobb áldásban ezen a Héten részesültem, tegnap pedig minden idők legáldottabb Nagypénteke volt az ajándékom.
Jézaiás próféta könyvének elején arról beszél, amikor tönkrevágatik a zsidó nép. És abból a tönkból, ami marad, nő majd ki az új ember: hiszen egy fának tönkjéből csupán bozót nőhet ki, ám Istennél az is lehetséges, ami az emberi értelem számára nem vagy aligha fogható föl: a mi esetünkben a kivágott fa tönke egy teljesen ép, magas fa életének ad kezdetet, mely jó esetben Húsvét után gyümölcsöt ad az igazságra éhezőknek. (Márpedig mindenki az igazságra éhezik, akár tudatosul benne, akár nem, akár elismeri, akár nem, akár elfogadja, akár nem.)
És ezene a héten a sok áldás közül épp azért volt a legszebb a tegnapi, mert egy szinte álomtalan Nagycsütörtöki éjszaka után minden testi erőtől, sőt a bennem lévő táplaléltóli is megfosztott az Úr, hogy rá világítson, milyen erős tud lenni a lelkem.
Tegnap a néha meglehetősen erős fájdalmaimat két szerdán elhunyt ember lelkéért ajánlottam föl, akik közvetlenül vagy közvetetten közel álltak hozzám (bár egyiküket nem is ismertem), valamint a bárkámért felelős lelkész útjáért. És hálás voltam, mert részesedést kaptam az
Úr
fájdalmaiból.
Valahogy erről is szól a büjt: mindent elveszítünk, vagy épp elveszünk magunktól, amire nincs igazán szükségünk, ha hisszük is azt, hogy van – és csak az amarad, ami lényeges, és amire tudunk támaszkodni, amire tudunk építkezni.
Ennek fényében azt kívánom minden kedves olvasómnak, hazámnak és általában minden embernek, hogy az idei Húsvéttel és azt követően egy új, építő korszak vegye kezdetét életébe, történetében, élettörténetében.
