Már azt hittem, soha többé nem írok verset.
Egy ilyen este írhatta Reynhard May a Gute Nacht Freunde c. dalát, mely akkor is az általam először hallott – és ímígyen, mint általába szokott lenni – kedvenccé való változata az Inga és Wolf-féle, mely ráadásul esélyes is volt Németország Eurovízió dala lenni.
De vannak dolgok, amelyek sose történnek meg, akkor sem, ha nagyon kéne. Tudjuk jól, hogy miért.
Ennek az estének azonban meg kellett történnie, feltétlenül.
Egy ilyen este egyedül indultam, gyalog, élveztem a furcsán ismerős, bár beazonosíthatatlan illatokat az őszi levegőben, utána már a nyilván közeledő tél illatát is, és egy folyószerűséget és láttam, amelynek örültem is, bár örömöm korai volt – az is, mint megannyi más errefelé, magántulajdon, kerítés védte a véletlen behatni vágyók elől.
Egy ilyen este biztosra tudtam, hogy nem ez az én helyem, hogy minden áron el kell innen mennem, el kell és el akarok, és hogy ez a vágy hasonló lesz ahhoz, mely annak idején Magyarországra vezetett (de korántsem olyan mint az, mely egyszer vissza is vezet oda).
Egy ilyen este rájöttem, hogy a legbelső lényegem a vándorlás. Amikor csupán a vándorlás tényéből táplálkozott minden lépésem, amikor sem az irányt, sem a mozgást, hanem magát a gondolatot élveztem, hogy vándorlok, egy enyhe félelem által kísérgetve az irgatlanul lassan sötétedő őszi erdőn át vezető út mentén, hogy egy kevésbé figyelmes kocsivezető nem vesz észre, és rámhajt – és egyúttal az örök, Istenben vetett bizalmam által nyugtatva, nem mászkáltam, nem jártam, nem, vándoroltam, egyre tovább, a cél felé, amelyről csupán halvány – és a crépuscule-től (melyet nyelvünnk számomra fölfoghatatlan okokból szürköletnek nevez) egyre homályosabbá való fogalmam volt, hogy merre van.
Egy ilyen este úgy, mint valamilyen rég elfeledt mesében a füst látványát követve betévedtem egy házba, ahol egy kandaló melegítette tágas terem kellős közepette a ház ura ült, enyhén ittasan, hogy megkérdezzem tőle: merre tovább? Hát nem mint a mesékben, sem a ház ura, sem asszonya nem vendégelte meg az éhes vándort, utasításokat viszont adott és kész lett volna el is kísérni a keresett helyre, ámde munka közben eltört (?) dereka miatt nem volt képes megtenni azt – és ugyancsak nem mint a mesékben kiderült, hogy nem tovább, hanem vissza kellett mennem.
Egy ilyen este beláttam, hogy sose találom a felemet. Nem azért, mert a fél olyan, mint az otthon, és ha már az otthonomat elvesztettem és ötökké keresem, felemet is örökké keresnem kell. Nem – hanem azért, mert nem lesz olyan, aki hajlandó, képes és kész lenne fölvenni velem ezt a vándorlást, akivel megoszthatom ezt az örökké keresést.
Egy ilyen este valaki váratlanul észrevett, azt hittem, ismerős: láttam kocsija fehér fényét. Fölajánlotta, hogy elvigyen, és elfogadtam, azonnal megjegyezve, hogy semmi pénz nincsen nálam – azt persze nem, hogy személyi meg semmi egyéb okirat sem – de ez nem jelentett akadályt. Elsőre nem is néztem meg tüzetesebben a váratlan jóttevőt: csak előre néztem, mondván, hogy St-Mars-d-Outillé-be tartok, és utána csakúgy pontosítva, hogy az előbb a Château de Segret-t kerestem. Hát, a derék férfiú épp ott lakik. És ismeri a bárka egyik külsős tagját, aki ott náluk lakik. Buddhista. És hát elvitt...de először magukhoz, megmutatta a kastélyt, ahol először is komolyabb medencét láttam egy tó “személyében”, amióta St-Mars-ba kerültem. És eldöntöttem, hogy másnap, már azt is tudva, mikor van nyitva a château, azt is, merre van, meglátogatom ismerősömet, gyakori asztaltársamat, Mariont. Na és persze utána haza is vitt.
Nem csoda, hogy az este két vers is született. Egyelőre zene nélkül.
